Ugyan nem most volt, de remélhetőleg nem vesztette aktualitását!

mecserilili
Jul 26, 2015
3 min read

Párizs vonzerő-leltára hatalmas: ott vannak a múzeumok, galériák, templomok, parkok, divatáruházak, cukrászdák, piacok, bisztrók és éttermek… hihetetlen mennyiségben és minőségben – szerencsé(nk)re. A kérdés csak az, mit hagyjunk ki? Ugyanis nincs sem annyi idő, sem gyomor hogy mindezt egyetlen utazás alatt „bekebelezhessük”.

Rengeteget sétáltunk a parkokban, sok érdekes kiállítást láttunk, számos múzeumban megfordultunk a nagy franciák nyomában, de nincs ahhoz fogható, mint amikor az ember belebotlik egy igazi, francia piacba! Az a pezsgés, az az illat- és látványforgatag – egyszerre felkavaró és megnyugtató.

Ha Párizsban járunk, mindenképpen el kell látogatnunk egy igazi piacra! Ugyanilyen kötelezően választandó program a Café des Deux Moulins (alias Amélie kávézója) és a Chartier. (Ebben a két helyben garantáltan nem fogunk csalódni, mint az egyetemi kötelezően választandó tantárgyakban!)

Amélie Poulain mindennapjainak egyik fontos helyszínére nagyon kíváncsiak voltunk. Nem sokat változtattak a berendezésen a film forgatása óta, és – ízléses módon - nem is lihegik túl a film sikerét. Mindössze három apróság emlékezteti az embert a filmre: egy Amélie plakát a falon, a mosdó előtti helyiségben kiállított utazó kerti törpe és „Amélie uzsonnája” az étlapon.

Úgy terveztük, reggelizünk, de miután megláttuk az étlapot, az ebéd mellett döntöttünk.

Hosszasan szemezünk a békacombbal, de végül mégis csak avokádó- és lazactatárt, camembert-t és côté de boeuf-ot (marha) rendelünk.

Az előétel nagyon lágy: kevés hagymával és kaporral ízesített lazac és avokádó kelkáposztaágyon, kapros majonézzel tálalva. Semmi túlbonyolítás, csak az egyszerű, selymes harmónia.

A marha nagyon izgalmas, ugyanis saignant (véresen) kérjük. A 2-3 mm vastagságú kéreg véres belsőt takar, comme il faut. A hasábburgonya házi, nem mirelit; egyszerűen nagyszerű.

A mézzel sült camembert mennyei; miért nem nekünk jutott eszünkbe ez a kombináció? Az érett sajt markáns, erőteljes ízéhez lágyan simul a méz édes puhasága - fenséges. Egyetlen hibája van csak: ezt a fogást is ugyanolyan balzsamecettel nyakon öntött salátával tálalják, mint a marhát, és – ahogyan elnézzük asztaltársaink fogásait - mint mindent.

Ha Beethoven a zene Mozartja, akkor a Chartier a múzeumok d’Orsay-ja*. Igen, kicsi képzavar, hiszen a Chartier egy étterem, de ha ellátogatunk oda, értelmet nyer a hasonlat.

Az étteremre nehéz „csak úgy” rátalálni, „belebotlani”. A Grand Boulevard metró megállótól pár perc sétálás után befordulunk egy udvarba, és csodák csodája, egy bejárat. Belépünk, és máris elvarázsolódunk: hatalmas tér, mégis zsúfolásig tömve, pedig még „csak” fél nyolc, francia időszámítás szerint egyáltalán nem vacsoraidő. Szerencsénkre kapunk asztalt. Míg a helyünkhöz vezetnek, ámulunk-bámulunk; még sohasem jártunk ehhez fogható helyen.

Egyszerre érezzük magunkat egy vasúti kocsiban és étteremben. A századfordulós, sárgarézből készült kalaptartókon elhelyezett kabátok, a sürgés-forgás, a kellemes alapzaj, a fények, az egész enteriőr mind azt a hatást keltik, mintha vasúton utaznánk, ugyanakkor „utastársaink” jó kedvű zsibongása, a pincérek hihetetlenül ügyes asztalok közötti balanszírozása pezsgő éttermi hangulatot idéz. Imádjuk már most.

Amíg az aznapi étlapot bújjuk (minden nap új - nem túl hosszú - étlap van!), feltűnik, hogy papírabrosz van az asztalon. Itt is – mint Spanyolországban oly’ sok helyen – az abroszra írják fel a rendelést.

Sajnos a Boeuf Bourguignonne elfogyott, pedig igazán kíváncsiak lettünk volna, hogyan készítik ezt a hamisítatlan francia ételt. Kérünk hát valami kevésbé franciát: truite aux amandes (pisztráng mandulával) és choucroute alsacienne-t (elzászi savanyú káposzta, burgonyával és hússal).

A pisztráng tulajdonképpen biztos választásnak mondható: nincsen benne semmi meghökkentő, semmi váratlan, de így szeretjük, a maga kiszámítható tökéletességében.

A húsos-káposztás étel látványra nem túlságosan bizalomgerjesztő, de megéri megkóstolni: mind a kolbász, mind a virsli ízletes, egyáltalán nem fogható az itthon kapható húsfélékhez. A savanyú káposzta és a jó erős, dijoni mustár csak fokozza a hatást, melynek csúcspontja a füstölt főtt hús. Csodálatos.

Tele vagyunk ugyan, de csak nem hagyjuk ki a desszertet, ha már erre járunk! Compote de pommes-ra (almakompót) és baba au rhum-ra (rumbaba) esik a választásunk. A kompót tulajdonképpen egy finoman fűszerezett lágy, homogén almapüré. A szegfűszeg és citromos ízesítés kifejezetten üdítő hatású. A baba au rhum egy tojásból, tejből és vajból készült édesség, melyet erős rummal itatnak át, hogy a tészta jól beszívja az alkoholt. Egy kevéske tejszínhabbal tálalják, no, és természetesen meglocsolják egy újabb adag rummal, hogy garantáltan jó kedélyűen érjen véget a vacsora.

Távozóban megállapítjuk, milyen szerencsés, hogy a mi gyomrunk magyar idő szerint jár: az udvartól egészen a következő utca sarkáig kígyózó sor alakult ki, amíg mi pompás fogásokkal kényeztettük magunkat. Meglepetésünkre kifejezetten fiatal társaságok is arra várnak, hogy bejuthassanak ide egy jót enni. Jól teszik, megéri a várakozást. Párizs megér egy misét, sőt!